.
Palival kapcsolatos élményekről, hatásairól írni... Bőven lenne mit. De hogyan és mégis mit?
A világnak elfogadható Paliról emlékezzek? Vagy arról a másikról, akit ez a világ nem képes megérteni, csak talán majd 200 év múlva, ahogyan Ő is sejtette?
Hallom a fejemben ma is, amit azzal kapcsolatban mondott, hogy miként is lenne érdemes tenni a dolgainkat. Szerinte vagy teljesen, vagy sehogy.
Elegendő külső vagy belső történést őrzök vele kapcsolatban erre az életre, könyvet kitöltene, talán nem is egyet. Azonban bármennyit is írnék róla, sosem lenne teljes, mert ma is így vagy úgy, de hat az életemre.
Már nem csodálkozom, hogy nem írta meg a Fény Könyvét. Pedig megkérdeztem, mindjárt az elején, hogy miért nem teszi. Azt felelte, a Fény Könyvét másnak kell megírnia, Ő inkább személyesen szeretné átadni.
Azt mondta, mikor a Fényről beszélt nekünk, hogy kis mozaikkockákból épül fel az arról szóló mondandója, s majd azokból egyszer csak összeáll bennünk a teljes kép. Nem tette hozzá, de ma már tudom, hogy egy olyan kép áll össze, amely mindannyiunkban sajátosan egyéni, hiszen olyanná épül fel bennünk, amilyenek MI vagyunk, amilyenekké mi építjük, hisz a mi szűrőnkön folyik keresztül. S nemcsak egyéni az a kép, hanem folyton változó is, ahogyan a megéléseink és felismeréseink változtatnak minket.
Ahogy a Fényről, úgy Róla is van valamilyen kép bennünk, akik hallgattuk. Az Ő képét is sokan hordozzuk magunkban. Sok-sok-sok mozaikdarabkára osztotta szét magát bennünk. Pali azon kivételes emberek közé tartozott, aki nem egy-két-húsz emberhez jött megélni egyedi és megismételhetetlen életét. Ő mindenkihez jött, akivel találkozott. Szívében a Mindenség áradó szeretetét hordozta. Aki nyitott volt rá, annak számára az élet már nem lehetett többé olyan, mint előtte volt. Mert az Igaz Szeretettel találkozni a legnagyobb átalakító erő.
Többször elmondta nekem, tudja, hogy amit tesz, az jó. Az általa mutatott út rögös, nincs kitaposva, a sok tüske megszaggatja a lelket. Neki sem volt könnyű. Az emberi szív gyönge az emberfeletti szeretetre. Megszakad belé.
Azt is mondta, mikor a Fényről beszélt, hogy nem az a fontos, hogy ki beszél a Fényről, hogy ki az, aki mondja, hanem hogy mi az amiről beszél.
Nem a közlő személye a fontos, hanem, hogy mi az, amit közöl. Önmagát nem tartotta fontosnak. A közölnivalóját annál inkább.
Hogy lényeges volt-e amit hozott, amit mondott? Számomra igen, nagyon lényeges, alap- és egyben felsőfok az élet lényegi szemléletmódjához.
Sok-sok eleven mozaikdarabka van bennem Róla, vele történt események, de hogy ezekből mi lenne az, ami nem csak nekem, hanem azoknak is mondana valamit akik ismerték, vagy nem ismerték...? Nem tudom mi lenne az.
Valahogy azt gondolom, mindenkiben, akivel találkozott, pontosan olyan nyomot, olyan képet hagyott magáról, amire annak, akivel ez a találkozás éppen megtörtént, szüksége volt.
Képes volt erre.
Néhány mozaik bennem.
Három testi jel a jelenlétében:
1. Jelenlétében gyakran nem voltam éhes, egyáltalán nem kívántam az ételt.
Ahogy napok óta most sem, mióta írni próbálok...
2. Jelenlétében, vagy előadásait hallgatva élőben, nemritkán felvételről is, gyakran dideregtem, kezem-lábam jéghideg volt, akkor is, ha mást a hőguta kerülgetett. Emlékszem, mikor első alkalommal elvittem őt a rádióba. Az üvegablaknál ültem, majd megfagytam, végigreszkettem az interjút, míg a többiek megfőttek a klimatizálatlan helyiségben.
De így van ez most is, ráz a belső láz...
3. Jelenlétében, hallgatva Őt, és nélküle is, napjainkban is, akár a legnagyobb nehézségek közepette is gyakran tör rám a szeretetérzés a lét gyönyörűségéről, melyben boldogság van és szárnyaló öröm. ...
Három +1 szivárványjel:
Most azt a dupla szivárványt nem sorolom ide, ami "véletlenül" pont búcsúztatása napján, március 10-én, Tiszába szórásának óráján jelent meg az égen. Azt nem láttam, mert Messina Évivel a búcsúztatást követő intézkedéssel voltunk elfoglalva, de a többiek mesélték és mutatták a dupla szivárványos képeket.
1. szivárvány
Pali két kisebb gyermekére (Bubuska és Palkó) vigyáztam, nem sokkal a halálát követő egyik alkalommal, amikor is nálam voltak, az udvaron játszottak, csipkebogyót gyüjtöttek egy tálkába, én a házból füleltem rájuk. Egyszer hallom, hogy trappol be lelkendezve Bubuska, hogy menjek gyorsan, mert szivárvány van odakint. Kisiettünk, s valóban, a Tisza felett a mélykék égen ragyogó, teljes ívű szivárvány tündökölt. Nem tartott sokáig, éppen csak percekig, csak hogy megcsodálhassuk és örülhessünk, - aztán semmivé vált.
Eső nem esett egy szem sem.
2. szivárvány
Ritkán fel lehet menni a szegedi Dóm tornyába. Egy ilyen alkalommal Palkóval megmásztunk a sok lépcsőt, mert még sosem járt ott és szeretett volna felmenni. Miután kigyönyörködtük magunkat a városban, lelépcsőztünk a toronyból és a Palánk fagyizó felé vettük az irányt. Amint kijöttünk a fagyizóból, Palika az égre mutat és felkiált. Szivárvány! Rohanni kezdtünk, fel a hídra, mert ez a szivárvány is a Tisza felett volt.
A hídra érve jól láthatóvá vált az ív. Olyan volt, mintha nem is igazi szivárvány lett volna, hanem annak demonstrációja, hogy hogyan is kell igazán jól kinéznie egy szivárványnak. Tökéletes volt. Az ív egyik szára a Tisza innenső oldaláról indult a szegedi részről, a másik szára a Tisza túloldalára nyúlt át, az újszegedi oldalra. Eső nem esett, jele sem volt. Hátunk mögött nyugaton, -onnét, ahol családja annak idején hamvait a Tiszába szórta-, vöröslött az égen és a folyó vizén a lenyugodni készülő nap. Hosszú percekig álltunk Palikával, lábunk alatt a földi, fejünk felett az égi szivárványhiddal. Átadtuk magunkat a csodának. Arra ocsudtunk, hogy észrevettük, hogy az élet megy tovább, az autók ugyanúgy dübörögnek a hídon, az emberek alig-alig vesznek tudomást a csodáról, sietnek a dolgukra. "Szivárvány...!" - próbálkozott Palkó felhívni az egyik arra haladó járókelő figyelmét. Az illető vetett egy pillantást az izgatott Palikára, egy pillanatra lelassított, amint elnézett a szivárvány irányába, de aztán töretlenül ment tovább a dolgára. Neki nem üzent semmit.
És ez nem baj! Mondaná Pali.
3. Szivárvány
Ildi barátnőm bajai. Együtt voltunk Palival Lourdesban. Az út során a köszönésen kívül egy szót sem váltottunk, annál többet azóta, mióta a hálón megleltük egymást. Olyan Pali-féle lényegi kihívásaink vannak melyeket senki mással nem lehet megbeszélni és megélni, már csak azért sem, mert mással, akárkivel, fel sem kínálja az élet.
Egy hétvégén egy pécsi kirándulást követően, mentünk vissza busszal, s ő leszált Baján, én maradtam, tartva Szeged felé. Alig haladt a busz egy keveset, már meg is láttam a Baja felett feszülő szivárványt. De akkor már hívott is Ildi.
Eső ekkor sem esett.
+1
2009 december 31.
Szentendre. Egy nagy, igen erősen spirituális beállítottságú csapattal készültem szilveszterezni, akik közül csak néhány embert ismertem. Az elsők, akikkel megismerkedtem, mindszentiek voltak (Palit Mindszenten láttam és hallottam először 1990 november 9.-én beszélni a Fényről). Mindszenti újdonsült ismerőseim elmondták, hogy képzeljem el, mielőtt elindultak ide Szentendrére, a Tisza fölött Mindszenten szivárványt láttak. Kiderült, hogy bár már régebb óta ott vannak, mert korábban érkeztek és több emberrel beszélgettek már, eddig ezt még senkinek sem mondták el. Valamiért nekem azonban ezt azonnal el kellett mondaniuk...
Nem emlékszem, hogy Palival láttunk volna szivárványt. Durva jégeső okozta nyomokat azonban egyszer igen. Megálltunk tankolni egy alkalommal és láttuk, hogy a benzinkút teteje olyan, mintha géppuskasorozatot kapott volna. Mindent tarolt. Állt ott egy kocsi is, annak is teljesen szét volt verve a kasznija. Hatalmas darabokban szakadt a jég, mesélte a benzinkutas. Döbbenten néztük, hogy mit tud okozni a kővé fagyott víz.
2001. február 20.-án amikor Pali kilépett az általunk érzékelhető dimenzióból, abban az órában jégeső szakadt a földre. Egy pillanat alatt 10 centis jég borított mindent. Futottunk ki a stúdióból Bence fiammal megnézni, hogy mi történik. Igen, csupa fehér jég volt minden. Bevillant rögtön a Palival látott benzinkutas kép, de el is ment rögtön, mert ez nem olyan volt. Ezek kis finom, apró gyöngyöcskék voltak, kiperegtek az ujjam között. Finomak voltak, nem tudták volna szétrombolni egy benzinkút vagy egy autó tetejét.
Zakatol az agyamban a kedvenc mondása: "A bölcs az égre mutat, a hülye meg az ujját nézi."
Azzal, hogy Róla írok, mégha mégoly parányit is, most nem az ujjat nézem?
Azzal, hogy elment, azt üzente, hogy már nincs itt több dolga. Nekünk viszont igen, mert mi még itt vagyunk. Mi lehet a dolgunk?
Élni, tenni azt, amire mutatott. De mit mutatott?
Volt egy zarándokút Lourdes-ba, amit Pali vezetett. Megérkezvén az első este, a felső templomnál szemléltük, amint hömpölyögve halad alattunk a körmenet. Szólt az ének s ahogy vitték a gyertyákat, lobogott az ezer kicsi kis fény a papírtartókban. Pazar látvány és felemelő hangulat volt.
Egyszer csak Pali váratlanul a nyakamba borult, válla rázkódott a hangtalan zokogástól. Nagyon megijedtem. "Mi a baj?" kérdeztem. "Semmi, csak ez, ami itt van."- felelte.
Nem értettem. "De mégis mi?"-kérdeztem. "Hát ez!" - mondta és lemutatott az emberekre, akik eljöttek ide, mert remélték, hogy itt majd találkozhatnak magukban Istennel, s ez gyógyír lesz a testi vagy lelki sebeikre. - Ezért lettem pap."
Sírt, olyan volt, mint egy kisgyermek.
Azért lett pap, hogy Istent közvetítse, Istent mutassa. Azért jött, hogy ráébresszen egyedi és megismételhetetlen sosem volt csodánkra, hogy felismertesse velünk, valamennyiünkben ott rejlik a szeretet, aminél nincsen nagyobb gyógyír.
Bizonyára "véletlen", hogy éppen most, a napokban jutott el hozzám egy viszonylag új film Lourdes-ról. Egy betegsége miatt megbénult lányról szól, aki Lourdes-ba megy, remélve, hogy ott vele is megtörténik a csoda. És igen, éppen ő lesz az, akit az a kegyelem ér, hogy felállhat a tolószékből.
Igen a csoda megtörténik az emberrel.
Kivétel nélkül mindig minden ember esélyt kap rá.
Nem kell ahhoz Lourdes-ba menni, hogy csodában részesüljünk. Mert a "csoda" itt van, itt bennünk, velünk történik meg, ha készen állunk, hogy megessen velünk, s ha jól figyelünk, még fel is ismerjük.
S hogy aztán mit kezdünk vele, hogyan folytatjuk az életet, miután felemeltek a földről és így vagy úgy azt üzenték nekünk, hogy "Kelj fel és járj!"...? Hogy visszazuhanunk-e a testi vagy lelki bénaságba elsodródva, mert túlságosan nagy az ellenállás, az ellenerő?
Vagy állva maradunk és botladozó léptekkel le-lerogyva elindulunk, mit sem törődve az akadályokkal, vagy azokkal, akik elmarasztalnak vagy éppen éltetnek minket... Ez már csak és kizárólag rajtunk múlik. Ez is rajtunk múlik. Mint minden.
Bárhogy döntünk, az élet visszaigazolja.
Mi eldöntjük az irányt, s az élet minden esetben azt feleli a döntésünkre: IGEN!
Három égi egybeesés
1. Teljes Holdfogyatkozás
Hol legyen, ha nem a lourdes-i út végén? Mégis mikor és hol lehetne, ha nem a Pali által vezetett út végén, az utolsó, 8. nap éjszakáján hazafelé jövet, 1996. szeptember 27-én? Teli élménnyel, sok megértéssel, érzéssel, még több érteni- tanulni- és éreznivalóval. Egyszóval: boldogan. Ez a lényegi lét lehetőségét kínáló (elsősorban belső) út azzal zárult, hogy a Po síkságon áthaladva váratlanul teljes holdfogyatkozás tárult a szemünk elé. A buszon át az ablakból figyelhettük, ahogy a telihold lassan elbújik a látszólagos sötétségben, majd ugyanolyan fenséges lassúsággal ismét visszakapja teljes ragyogását.
A holdfogyatkozás mindig csak látszólagos.
A sötétség is.
2. A telihold, az üstökös meg az út.
Szerbiából jöttünk hazafelé egy éjjel. Volt egy kis időszak, amikor minden második héten átjártunk a Vajdaságba szerdánként a Sunrider miatt. Persze az emberek ott is inkább a Fény miatt jöttek, amit Ő sosem tudott és nem is akart elrejteni. Egy éjjel hazafelé tartottunk és a röszkei határ után van egy elég hosszú egyenes fasor. Elnézve az útról az égre az egyik oldal felé, ott ragyogott az ég alján teljes pompájában a telihold. Átnézve az ellenkező oldalra, a holddal látszólag egy magasságban egy éppen a Föld közelében járó üstökös haladt. Egyik oldalunkon a hold, a másikon az üstökös, alattunk az út... A földi út és a két égitest vonalán kialakult kereszten vitt minket az út.
A keresztünket hídnak is használhatjuk.
3. Napfogyatkozás
Nyár vége, a Tisza part, a nyaralónkban. Már túl voltunk az 1999. aug. 11.-i teljes napfogyatkozáson. S bár az egy olyan nagy volumenű égi esemény az emberi létben, ami valóban ritkaság, hisz a múlt században összesen 40 volt belőle, s ebből 15 teljes, a 15-ből is csak ez az egy, ami a mi országunkban Szeged-Szombathely vonalán teljesen látható volt, - azt mégsem számítom most, mert annak megélése tervezett volt. Szeretném megemlíteni mikor lesz a következő 1999.-hez hasonló, Magyarországról látható napfogyatkozás, bár ebben a földi testben kevesen élik meg. 2081-ben lesz. (Ja, és véletlenül szeptember 3.-án...! Ez a dátum egy valakinek üzen csak valamit).
Tehát a következőben most nem nem az aug. 11-i, s nem a 2081-es napfogyatkozásról esik szó.
Ez egy másik, egy kicsi és részleges. Olyan kicsi, hogy legnagyobb döbbenetemre nem is lelem feljegyezve sehol a napfogyatkozások listájában. De mert az én világomban mégis megtörtént, ebből is igaznak látszik az elmélet, hogy világunk illúzió, s a saját valóságunkat mi teremtjük magunknak. Ott álltam tehát a gát aljában, szemem elé tartva egy kormos üveget, azon szemlélve a már fogyatkozó, késő délutáni napot. Autózúgás, odanéztem, mert mégis ügyelni kell rá, ki nézi bolondnak az embert, mikor éppen ilyen balga dolgot művel. Pali volt. Mosolygott, ragyogott, jobban, mint a Nap, odajött, kezébe vette az üveget. Nem tudta, hogy napfogyatkozás van éppen. Csak kijött meglátogatni. Szokatlanul érkezett nagyon, nem telefonált, hogy ráérek-e, mert jönni fog. Csak jött, megnézte velem a kormos üvegen keresztül a Napot, majd ahogy jött, el is ment, én meg ottmaradtam az úton és integettem neki egészen addig, amíg el nem kanyarodott az út végén. ...
Még egy ilyen váratlan érkezése volt. Néhány nappal a halála előtt hívott telefonon, majd anélkül, hogy a telefonban rákérdezett volna, hogy alkalmas-e nekem most a jövetele, ellentmondást nem tűrően bejelentette, hogy indul hozzám most azonnal, majd kisvártatva valóban megjelent a stúdióban. Komoly volt, nyugtalan, sápadt és fáradtnak látszott. Minden munkámat félretetetett, mindenáron kávét akart inni velem, kockacukrot követelve a pincérnőtől. Csalódott volt, mert nem tartottak, csak azt a kis zacskós kristálycukros kiszerelést. A kockacukor azért kellett volna, hogy a kiskanálra téve, egy egészen picit a kávéba merítgetve, felfusson rajta a barna lé. Így láttam először kávét inni, s tudta, hogy szeretem ezt látni, mert nekem azt jelentette, hogy tudom, hogy még a kávénak is maximálisan jelen van. El szerette volna játszani nekem ezt a játékot, hogy örömet szerezzen, mert mindig tudta, hogy kinek mivel szerezhet örömet. De mivel nem lehetett, gyorsan túllépett rajta, látszott, időzavarban van.
Norbi talán emlékszik rá, felhívta őt akkor, mert haladéktalanul gondoskodni szeretett volna arról, hogy szerezzek neki koncerthelyet. Nagyon szépen beszélt a fiával, a gyerekeivel mindig. Majd Annuska következett. Őt nem hívta fel, de beszélt róla, s arra kért, figyeljek rá.
Konklúzió a fényről.
Még mindig Lourdes. Hát mi más, ha nem az, ha egyszer jártunk ott, ahol a Szűzanya megjelent?
A kegyhely felé tartottam. Az egyetlen alkalom, amikor egyedül voltam, mert egyedül akartam lenni. Hoztam otthonról gyertyákat, a fiaim készítették. Odamentem a barlang előtt álló hatalmas és gyönyörű gyertyaemelvényhez, csodáltam sokáig a szépségét, majd előszedtem az én édes kisfiaim girbegörbe gyertyácskáit, s készültem meggyújtani őket. Nem sikerült, mert amint nekiláttam, megjelent egy őr és elküldött azzal, hogy az oldalsó gyertyákról szabad csak lángot vinni, távolabb, a barlangon kívül, erről nem. Nagyon rosszul esett, mert én a fő gyertyáról akartam a lángot, de nem volt mese, az őr semmi áron nem hagyta. Eloldalogtam hát oldalra, oda, ahol a zarándokok által gyujtott sok apró gyertyácska égett és nagyon szomorú voltam, hogy azokról kell lángot vennem. Még a könnyem is eleredt a csalódottságtól. De végül meggyújtottam a gyertyáimat és beleállítottam a sorba a többi közé. Ott álltam és a könnyeim fátylán át néztem a többi gyertyaláng között a kisfiaim szeretettel készített csúnyácska gyertyáinak lobogását. És akkor hirtelen megértettem valamit. Hogy nincs különbség a barlang előtti pompás gyertyaemelvény lángja és az itt lobogó lángocskák között. Mindegyikben ugyanaz a fény lobog.
A Fény itt van közöttünk. Bárkitől átvehetjük, akiben lobog, s bárkinek átadhatjuk, aki szeretné, hogy lobogjon benne.
Ezért vagyunk itt. Ez a dolgunk.
Pali hitt az útban, amit járt, bármilyen járhatatlannak is tűnt, járta, ameddig csak emberileg lehetett. Nem emberléptékű "elhívása" volt. Szíve a Mindenségével dobogott együtt.
Nem lehet igazabban emlékezni Rá, mint azzal, hogy tovább visszük és tovább adjuk a lángot, amit a Mindenség Szívének Fényéből lobbantott bennünk.
Jelen lenni annak, aki VAN.
Szeretettel: Maira