1991-ben történt, hogy több hónapos
kihagyás után újra megvettem az akkor még kialakulóban
lévő Természetgyógyász Magazin márciusi számát, és
ebben "Gondolatok az eszköztelen gyógyításról - 1.
rész" címmel egy érdekes cikkre bukkantam. Ez volt a
két leglényegesebb mondata: "A fény a Mindenség
Szívének élete bennünk. A fényadás nem más, mint a
Mindenség Szíve életének árasztása a másik ember
felé." Biegelbauer Pál
-
Olvasás
közben egyre jobban megtetszett ez az egyszerű módszer,
és egyre erősebben éreztem, hogy ez az, ami kell nekem.
Azon frissiben el is mentem a Ferencvárosi Művelődési
Központba, hogy tovább érdeklődjem. Laci bácsi, a ház
igazgatója ült az információs pultnál, és nagy
lelkesedéssel mesélt nekem arról a nagyszerű
élményről, amelynek ő is nemrégiben a részese lehetett.
Rendkívül tetszett, hogy ez egy vallás-független,
ugyanakkor mégis szent dolog. Azt mesélte, hogy a tanfolyam
végén a hallgatókat a gyógyításra felkenik, és azok a
szolgálat terhét egy fehér selyemszalaggal szimbolikusan a
nyakukba veszik.
-
Azonnal
jelentkeztem az április 13-14-i (hétvégi) kurzusra (csak
1.000,-Ft volt), és hogy mennyire nem bántam meg, hogy ez
az életemnek meghatározó része lett, arról szeretnék
írni nektek.
Gyönyörű tavaszi reggelen kezdődött a tanfolyam. Helyet
foglaltam a tágas előadóteremben, és vártam. Egyszer
csak bejött egy ősz hajú fiatalember, felült az asztalra
és beszélni kezdett nekünk a csodáról.
-
Jó pár
évvel ezelőtt, Pali halálát követően írtam már, de
nem lett folytatása. Nem tudtam folytatni, mert ami ennyire
fontos, ugyanakkor egyszerű, arról nagyon nehéz beszélni.
-
Biegelbauer
Pál találta ki, hogy hogyan lehet a lehető legegyszerűbb
formában és a legrövidebb idő alatt fényt adni. A
Mahikari (Isten fénye) nevű sintoista rítus volt az,
amelyet átdolgozott és jelentősen leegyszerűsített. Az
eredeti egy komoly felkészülést, tisztító szertartást
igénylő módszer volt, ahol a megtisztulás után,
megfelelő öltözetben, a test meghatározott helyein
(harmadik szem, koponya-pontok, nyak-pontok, vese-pontok)
végighaladva adták a fényt az előttük fekvő
személynek. Ez egy nagyon időigényes és macerás módszer
volt, ami hatásában feltehetőleg nem különbözött a
jelenlegi formában történő fényadástól.
-
A
fényadói kurzusról nem sok emlékem maradt. Senkit sem
ismertem, éppen ezért volt fantasztikusan nagy élmény a
szolgálat lelkének átadása-átvétele. A kezdetektől
eddig már egyszerűsödött a felavatás módja, mégis,
így utólag visszagondolva rá, olyan volt, mint egy pappá
szentelés. A Ferencvárosi Művelődési Központ
színháztermében a fényadó tanfolyam záró aktusaként a
színpad elé felsorakoztak a fényadók, élükön
Biegelbauer Pállal, és mi is sorba álltunk előttük. Aki
már megkapta a szolgálat lelkét, beállt a régebben
végzett fényadók után és már ő is átadhatta a sorban
következőknek. A fehér selyemszalaggal jelképesen a
nyakunkba vettük, ahogy Pali mondta, "a szolgálat
könnyű és édes terhét".
-
Pali,
azután a többiek is, sorban a fejünkre tették a kezüket,
ezzel mintegy megáldva és fényadóvá fogadva minket.
Szinte kézzel fogható volt a szeretet, itt akkor kb. 270
ember szerette egymást. Hát ez óriási csoda és élmény
volt nekem. Később is sokszor meghatott az új fényadók
felavatásának szeretetteli módja. Pali azt kérte, csak
addig tartsuk a kezeinket a másik fején (vagy felette),
amíg magunkban kimondjuk: szeretlek. Ezzel kimondjuk a
másik igazi nevét, ahogy azt később egy tatai fényadó
táborban, a körünkbe belépő új fényadókkal tettük.
Meghatározó élmény maradt, és nem csak nekem.
A szolgálat lelkét máig bárki megkaphatja, bárkinek
átadhatjuk, aki megtanulta a fényadást. Azonban nem volt
törvényszerű velejárója ez a fénykurzusoknak, így
sokan csak később, a nyári találkozók alkalmával
vehették át.
-
A
tanfolyamon a legfontosabbak a felismerések voltak. Aha! Ezt
én már tudtam, csak így még senki sem fogalmazta meg. Nem
volt nehéz azonosulnom azokkal a gondolatokkal, amelyek a
lelkem legmélyén kimondatlanul már megvoltak, amiket
igaznak tartottam. A fényből akkor még nem éreztem
semmit. Később egy táborozás alkalmával megpróbáltuk
láthatóvá tenni. Alkonyatkor a szabadban kissé távol
álltunk egymástól, úgy küldtük a fényt, ami a kezeink
között, ívben, halványlilás derengésként volt
látható. Az előadás vasárnap délutánján próbáltunk
fényt adni a szomszédunknak, több-kevesebb sikerrel.
-
Nagyon
rövid idő volt szánva a gyakorlatra, mert a lényeg nem a
mikéntben, hanem a miértben van. A hangsúly a
fényadáson, mint az egyetlen érdemes létezési módon
volt és van. A fényadás nem elsősorban, mint gyógyító
gyakorlat fontos, bár ebből nőtte ki magát. Az egyetlen
ajánlott fényadási módszer ez volt: "Szeress, és
tégy, amit akarsz!" Aurelius Augustinus
-
Az
előadáson hangzott el az is, hogy ha a párok minden nap
legalább hét percet szánnak egymásra, nem fog kiüresedni
a kapcsolatuk. Azóta megismerkedtem azzal a fogalommal
élőben is, hogy fénypár. Létezik, tehát
megvalósítható. Ők a barátaim és példaképeim:
Radványi Péter és Kecskés Vera.
Emlékszem, nagyon hálás voltam a sorsnak, hogy fényadó
lehettem, erről lelkesen meséltem, s meglepett, hogy ez
sokakat hidegen hagyott. 21 napig minden nap kellett fényt
adnunk, hogy jól begyakoroljuk, ezt Pali kérte. Azóta
tudom, hogy egy bizonyos dolgot csak így tudunk
elsajátítani igazán, 3x7 nap alatt íródik be az
étertestünkbe. Megtehettem, hogy kolléganőmnek adtam,
vagy családtagoknak, de néha állatoknak, növényeknek is,
valamint a keddi gyógyító napokon a Ferencvárosi
Művelődési Központba látogató érdeklődőknek. Nagyon
szép emlékeket őrzök magamban ezekről a
találkozásokról.
-
A
tanfolyamon érdekes történetek hangzottak el arról, hogy
mi mindent tehetünk meg a fénnyel. Pl. dieselmozdonyból
kifogyott az üzemanyag és fénnyel ment el a következő
töltőhelyig, vagy gépkocsi a következő benzinkútig.
Mindig csak addig, ameddig feltétlenül szükség volt rá.
A példákból az derült ki, hogy gyakorlatilag minden
pótolható, mindent meg lehet oldani vele, ha nincs más.
-
Fényadóként
a legnagyobb hatást Vőneki Nagy Judit tette rám. Úgy
emlékszem, őt láttam először a Ferencvárosi
Művelődési Központban, egy keddi gyógyító napon. Egy
ízületi gyulladásban szenvedő nénivel foglalkozott.
Ahogy ő rá tudott ragyogni arra az emberre és később
másokra is, mindenkire, hát az utánozhatatlan volt. Ő
lett a példaképem. A jelen pillanat teljes megélését
tanította a baráti körünkben máig emlegetett,
emlékezetes kurzusain (Eszméletlenül, a gyengeség
erejével; Nullponton a Napban), melyek ugyancsak a fényről
szóltak, a maga sajátosan gyönyörű módján. A
hallgatói valósággal függtek rajta, és itták minden
szavát.
-
Amióta
fényadó vagyok megváltozott az emberekhez való viszonyom.
Nagyon érzékeny voltam és vagyok mások hozzám való
viszonyulására is. Sokkal közelebb kerültem az
emberekhez. Régebben távolságtartó voltam. Ma könnyebben
elfogadom a megváltoztathatatlan valóságot, így
kevesebbet idegeskedem. A legjobb mégis az, hogy nem érzem
tehetetlennek magam a velem kapcsolatba kerülők baját,
szenvedését látva, mert tehetek értük valamit. Az is
nagy előnye a fényadásnak, hogy nem kell hozzá semmi,
abszolút eszköztelen. Nem kell levédenem magam és a
helyiséget sem. Szinte azonnal hozzákezdhetek, és rövid
időt vesz igénybe.
-
Nagyon
élénken emlékszem mindarra, amit Biegelbauer Pál
tanított, vagy mesélt nekünk. Ezek a mondatok
legtöbbször szerencsére eszembe jutnak, amikor szükségem
van rájuk és élni segítenek. Hálával és köszönettel
gondolok rá ezért is. Sokáig szükségem volt a
fénytáborokra, hogy feltöltsem azt a bizonyos raktárat,
melyből utána egy évig jut mindenkinek szeretet. Aztán
már nem kellett újra tölteni, és addigra vége is lett a
találkozóknak. Ma már ritkán adok fényt, de ez csak
azért van, mert nem jut eszembe, vagy nem kérnek meg rá.
-
Van egy
medálunk, melyben együtt van az alfa és az ómega, tehát
a kezdet és a vég, vagyis a Mindenség, középen a pont a
Mindenség Szíve, ahonnan a fény árad. Mert ponttá,
semmivé kell válnunk ahhoz, hogy minden lehessünk, hogy
fényt adhassunk.
.
.
Akin ilyen medál van
(ezüst vagy arany) attól lehet fényt kérni.
.
A
Ferencvárosi Művelődési Központban, az ott
tevékenykedő Pál Endréné, Ágnes közreműködésével
szerveződött egy fényadókból álló gyógyítói kör, a
Pont-kör. Akik vállalták, azoknak nyilván volt tartva az
elérhetőségük, hogy szükség esetén kiküldhessék
őket a bejönni nem tudó betegekhez. Biegelbauer Pál is
tagja volt a körnek, ő is kijárt a betegekhez, de a
művelődési házban is megkereshette bárki a
problémájával, kérdésével, szívesen segített. Havonta
egy alkalommal a végzett fényadókkal foglalkozott,
ingyenes előadást tartott nekünk különféle témákban.
Ezen kívül kézfej analízisről, illóolajokról, az inga
használatról, valamint bibliai témákról (Pl. Jézus és
az egészség címmel) tartott tanfolyamokat, hogy csak
néhányat említsek. Mindig meglep, hogy másokban is
mennyire élő a fényadás, hogy ez nekik milyen
természetes és magától értetődő, s hogy bennük is
milyen mélyen él a Palival való találkozás és kapcsolat
emléke.
-
1997-ben,
ugyanott, a Ferencvárosi Művelődési Központban
meghallgattam Váradi Tibor előadását, és ettől kezdve
kb. 10 éven át rendszeresen őt hallgattam és még ma is
szívesen, bár ritkábban. Ő is fényadó, Palihoz járt be
beszélgetni és tanulni és gyakorta visszaköszönnek az
ismerős fogalmak az előadásaiban, mint például: Az igazi
szeretet ismérve, hogy személyválogatás, feltételszabás
és viszonzásvárás nélküli. Bizony!
-
Palit
továbbra is szívesen hallgattam, nem egészen a 2001-ben
bekövetkezett haláláig. Az utolsó és számomra
felejthetetlen fénytábora 1998-ban, Százhalombattán volt.
Az 1991. évi csillebérci Fényadó Találkozótól kezdve,
valamennyin részt vettem. Az emléktáborok legtöbbjén
szintén. Nagyon sokat köszönhetek neki. Kapcsolatunkat a
kölcsönös nagyrabecsülés jellemezte.
Sok verset írtam ezek alatt az évek alatt, és szinte
mindegyikben felfedezhető valami a fénykurzuson vagy a
fénytáborban hallottakból, tanultakból.
A mindennapjainkat és a kapcsolatainkat nagyban
megkönnyítené, ha mindenki fényadóként élne.
-
Pünkösd
Katalin, 2010. január 24.