.
A CSEND MÁSIK OLDALA
.
Gondolatok a fényadásról
.
TALÁLKOZÁSAINK EMLÉKEIBŐL
.
Hátralapozás Előrelapozás
.
A fényadás: cselekvő szeretet
.
Részletek Biegelbauer Pál 1991-es előadásaiból

"A szeretethez nagyon nagy erő kell, a gyengédség meg az erőnek a luxusa. Gyengéd csak az tud lenni, aki erős, és gyenge is csak úgy tud lenni. Sohasem erőszakoljuk rá magunkat a másikra!
A fény az nem a bennünk lévő bioenergia, életenergia, nem is gyűjtöm össze a kozmoszból, nem gyűjtöm össze a napból, a csillagokból, az univerzumból ezt az erőt, hogy a másiknak adhassam át.

Mi a fény? Honnan jön? Ahova mindannyian, hangsúlyozom, kivétel nélkül be vagyunk ágyazva. A létünk legmélyén mindannyian a Mindenség szívébe kapcsolódunk. S amikor fényt adok, minden erőmmel merem vállalni, hogy gyenge vagyok, és nem akarok hatni. Amikor túllépek azon az önmagamon, aki mindent megragad, mindent meg akar erőszakolni, mindent meg akar változtatni, akkor jutok el ide, a létezésem legmélyebb, legfontosabb pontjához. A végtelen az bennünk van, kívül nem találom. A mindenség az bennünk van, nem máshol, és amikor kinyújtom a kezem (kézzel adom a fényt), akkor ez fog áradni, nem az az erő, amit erőnek ismerünk. Merjük vállalni a gyengeséget, kiszolgáltatottságot, védtelenséget, hogy nem akarlak megváltoztatni, elfogadlak - és ekkor megindul belőlünk valami, s ez a fény.

Ne higgyétek azt, hogy most fogtok először fényt adni. Mindig fényt adtok, amikor mertek szeretni, mertek halálugrást tenni a semmibe. Mindent semmiért, és ekkor adunk igazán fényt. Ez a fény. Nem akarni kell, csak lenni a másiknak, még mondani sem kell, hogy "akárki vagy, elfogadlak", és helyreáll az egyensúly. Mi csak segítünk. Elfogadjuk a másikat, a hiány megszűnik, elkezdi a test magát gyógyítani, aktivizálódik.

Mi mindig csak jelen időben élünk. Múltam már nincs, jövőm még nincs, nekem csak a most van, a jelen pillanat, ez az, ami van. S melyik ember a legfontosabb számomra? Aki ott van. Mert aki eddig volt az életemben, akárki legyen, eddig volt, és a reményeimben él, hogy majd lesz, de nem biztos, hogy megéljük a következő pillanatot. Ami van, az van, és nincs más, csak a jelen idő. És akárki legyen az a másik, ő a legfontosabb. Miért? Mert ő van, a többi már nincs, vagy még nincs. De ő van, és nem szalasztom el ezt a csodát, mert ha elszalasztom, mindketten szegényebbek leszünk. Amikor fényt adok, akkor Te vagy számomra a legfontosabb a világon, akárki vagy, akármi vagy.

Nagyon sok ember van, akivel senki sem törődik, pedig családban, munkatársak, emberek között él. Ha a közelemben emberek vannak, még nem jelenti azt, hogy velem törődnek. Valaki elzüllött lesz, mi vagyunk a felelősek, mert nem fogadtuk el őt. Amikor nagy, erős kéreg rakódik a másik ember lelkére, nem megy egyik pillanatról a másikra, hogy leszakadjon, és a kéreg mögül kibontakozzon a csoda.

Kivétel nélkül minden ember csoda. Még akkor is, ha nem látszik rajta. A csodaság elvesztése abból ered, hogy nem fogadták el, és mindannyian arra vágyunk, hogy a másik ember elfogadjon minket. Ezért is viselkedünk úgy, ahogy gondoljuk, hogy a másiknak jó, a másik elvárásai szerint viselkedünk, hogy fogadjon el minket. És igen gyakori, amikor nem fogadnak el minket, és akkor olyat csinálok, hogy legalább egy letolás, egy ütés, vagy az utálat erejéig foglalkozzon velem. Egyedül vagyok, szeretném, ha szeretnének, senki sem szeret, és ahogy az osztrák közmondás mondja: "Sír a gyerek a pofonért", mert még az is több, mintha egyáltalán nem törődnének vele a szülők.

Mi az eszközünk, amivel kifejezzük a törődésünket? A kezünk. A fény bárhonnan kiléptethető a testből. Felé irányítom, és az esetek 99 %-ában érzi, de ha nem érzi, az sem baj, akkor is van fény. Nem az érzéstől függ, hisz a fényadás nem más, mint a másik elfogadása, és ennek adom jelét. Törődésemet azzal fejezem ki, hogy odateszem a kezemet, ahol fáj. Törődöm vele. Hova adunk fényt? Ahol fáj a másiknak. Te vagy a legkedvesebb számomra, te vagy a legfontosabb számomra. Kézrátétellel mindenkinek lehet fényt adni kivétel nélkül, nem csak annak, aki beteg.

Mi is a fényadás? Cselekvő szeretet.
A bölcs azt mondja, inkább felmegyek veled a hegy csúcsára, minthogy rendre elmagyarázzam, hogy mi mindent látsz a hegy tetejéről. Hogy segíthetjük fel a hegy csúcsára a másikat, hogyan adjunk fényt? Nincs recept, mindig más. Minden ember más, én is minden pillanatban más vagyok. Mindig a szívünk okosságára hallgatunk. Merjek odafigyelni a belső irányításra, merjem elengedni magam. Mikor kell rátenni, mikor fölé tenni a kezemet? Nincs semmi előírás, ahogy érzem. Mikor ajánlatos rátenni? Ha ízületek, térd, boka, kéz, gerinc kapja a fényt, kivétel, ha az ízületeknek olyan betegsége van, ami érintésre fáj. Ha fájdalmat okozna, kelésre, furunkulusra, sebre nem teszem, vagy ha a másik lelki beállítottsága olyan, akkor sem teszem rá a kezemet.

A fény számára nincs távolság. Ha távolra adunk, összeszedjük magunkat, akinek küldjük, azt magunk elé képzeljük (de nem a képzelet a fontos), és adjuk neki a fényt. Kézzel, szívvel, testtel, Őneki. Külön pontra nem szoktunk adni, csak ha tudjuk, milyen szervi baja van. A fényadásban nem fárad el az ember, a végtelen forrásból nyit, ami kiapadhatatlan forrás.

Magamnak is adhatok fényt. Ugyanolyan, mintha más adná, egy kivételével, ez a harmadik szem. Aki bioenergiát ad, elfárad. A védekező rendszer, immunrendszer megroggyan, betegségre fogékonnyá válik. A fényadás semmilyen szinten nem erő alkalmazása, a fényadás a másik elfogadása, s ekkor nem én vagyok, aki a betegségen bármilyen szinten úrrá leszek, hanem mikor elfogadom az embert, önmaga lesz úrrá a betegségén.

Minden betegség mögött mélyen az elfogadás hiánya áll - nem szeretik. Mi, amikor fényt adunk, a másik felé fordulunk, teljesen elfogadjuk őt annak aki, és olyannak amilyen. Ez a fény. Ezért vagyunk a másik embernek, mindegy, hogy ki, nem várunk viszonzást, semmit. Ha nem akarom megváltoztatni a másikat, akkor változik. Azáltal, hogy elfogadom, önmagát gyógyítja.

Mi is tiszteletben tartjuk a másik szabadságát, és aki nem akar meggyógyulni, azt az Isten sem gyógyítja meg, mert az Isten tiszteletben tartja a szabadságunkat. Azáltal, hogy én elfogadom úgy, hogy ő nem akar meggyógyulni, feleslegessé válik számára a betegség szerepe. Nagyon sok beteg van, aki megbetegíti magát, mert akkor törődik vele a környezete. A betegség dédelgetett kedvenc. Betegség által éri el, nem is tudja magáról, hogy betegségbe menekül azért, hogy törődjenek vele. Mindegyik döntését elfogadjuk, ekkor rá fog döbbenni, hogy elfogadják így is, úgy is, és a betegség feleslegessé válik.

A fényadás abban különbözik minden más gyógyító eljárástól, hogy mi nem gyógyítunk, hanem szeretünk. Ez olyan ritka, hogy megrázza az embert. Szeretet alatt nem azt értjük, hogy puszi-muszi, meg mit tudom én, mert sokszor az ilyen fene nagy szeretet látszata mögött önmagam szeretete van és nem a másiké. Nálunk a szeretet az nem érzelmi dolog, hanem elfogadás kérdése. Tekintet nélkül elfogadom (ha utálom, mint a bűnt, ha ránézek, rosszul vagyok tőle, akkor is) - az vagy, aki vagy, nem számít, hogy milyen vagy, úgy fogadlak el amilyen vagy.

Nem zárunk ki senkit, ez nagyon fontos, ez a lényeg!
A lényeg ez a hozzáállás: elfogadlak akárki vagy, akármilyen vagy. Nem megváltoztatni akarlak, hanem meg akarok változni általad. Túllépek azon, ami rajtad látszik, a felszínen, a látszaton, mert tudom, hogy belül csoda vagy, ugyanolyan csoda vagy, mint én is, mint bárki más. Van, akin látszik, van, akin nem látszik. Ott van a szívedben a Mindenség, mert minden ember szeméből a Mindenség néz rám. Kivétel nélkül. Ez a fényadás lényege."

.
A lap tetejére
.
Pali korai előadásaiból
.
Hátralapozás Előrelapozás
.
Honlaptérkép
.
Vissza
_