.
A CSEND MÁSIK OLDALA
.
Gondolatok a fényadásról
.
TALÁLKOZÁSAINK EMLÉKEIBŐL
.
Hátralapozás Előrelapozás
.
Önmagamat kell legyőzni
.
Részletek Biegelbauer Pál 1991-es előadásaiból

"Mindenki arra készül fel, hogyha rosszat tesz a másikkal, akkor vissza fogja kapni. Erre rendezkedik be, és azonnal védekezik. És amikor nem kapja vissza, nem is hiszi el, azt hiszi ez valami nagyon nagy csel. Amikor rájön, hogy tényleg nem kapja vissza, akkor jut el hozzá, hogy itt valami olyasmi történik, ami valami egészen más, mint amihez ő hozzászokott.

Mi mindig, és ez nagyon furcsa dolog, az igazsághoz szoktunk hozzá, az igazságossághoz. Ha kaptam valami rosszat, akkor igazságos, ha viszonzom, de ha jót tettem, akkor el is várhatom azt, hogy a másik is jót tegyen velem. Ezért vagyunk mindig zavarban, ha valakitől kapunk valamit, és viszonozni akarjuk, és őneki nem kell. Ezért majd meglátjátok, hogyha fényt adtok, és megkérdezik, tartoznak-e valamivel, és a válasz: nem... merje elfogadni!

Annyira belénk ivódott, hogyha valami jót kapunk, viszonozni kell. Nem tudunk vele mit kezdeni - a jót, a rosszat viszonozni kell, a mérleg serpenyője mindig legyen egyensúlyban! De a szívünk mélyén teljesen nyilvánvaló, hogy akkor vagyunk igazán emberek, ha nem viszonozzuk a rosszat. Mert mi történik? Ő, amikor rosszat tett velem, nem azért tette, hogy én is azt tegyem, hanem, hogy szeressem, semmi másért! És amikor jót teszünk a másikkal, azt sem azért tesszük, hogy ő azt viszonozza, hanem azért, hogy nekünk jó legyen.

A legönzőbb ember a legönzetlenebb. Miért? Nekem az a legjobb, ami a másiknak jó. Mert aki önzetlen, annak olyan öröme van, ami nagyon belső és nagyon tiszta öröm. Ez az öröm a legteljesebb és legtisztább öröm - és ez nagyon-nagyon jó! Nekem akkor a legjobb, amikor önzetlen vagyok, ezért ezt önzésnek is nevezhetjük, hisz ennek révén tudja az örömét megszerezni az ember. Mert nagyon, nagyon jó a másik felé fordulni. Nagyon jó elfogadni a másikat.

De ahhoz, hogy én el tudjam fogadni a másikat, önmagamat kell legyőzni, önmagamon kell felülkerekedni. A fényadásnál én sosem a másikon akarok felülkerekedni, sosem a másikat akarom megváltoztatni. Nem akarom meggyógyítani, semmi mást nem csinálok, csak elfogadom. És ez döbbenetes - ekkor változik meg igazán a másik, és ez a változás gyógyulást eredményez.

A betegségek mély gyökere, hogy nem fogadták el, s önmagát sem tudta elfogadni. Elfogadták, ettől gyógyult. Nagyon sokan úgy lettek fényadók, hogy kaptak fényt. Mert amikor a másik embert elfogadom, akkor fogadom el igazán magamat is. Magunkat is nehéz elfogadni. Belegondolok abba, hogy milyen vagyok én! Úúúú! Úristen, s engem elfogadnak? S mindenki, aki belegondol ebbe, hogy engem el tud fogadni, hozzásegít, hogy magamat elfogadjam. Én elfogadom őt - elfogadom magamat. A kettő ugyanaz a pillanat.

Gondoljunk arra, hogy amikor elkövetünk valami nagy marhaságot, akkor aki olyat követett el, sokkal könnyebben érti meg, mert tudja, mi történhetett őbenne. Nem is az a lényeg, hogy ezt megtudjuk. De addig, amíg nem tettem ilyet, addig elítélem. A helyzet az, hogy minden rossznak a forrása bennem, bennünk van. Ugye kiket ítélünk el legjobban? Hát a gyilkosokat. Ha valamire azt mondják - hát ez nagyon rossz - az a gyilkosság.

És most mindenki nézzen a szemembe! Ki az, akiben soha az életben nem fordult meg, hogy milyen jó lenne, ha meghalna a másik, akkor megoldódna egy csomó probléma. De még vadabbat mondok! Megfordult a fejemben, hogy megölném a másikat - mégsem tettem meg. Hölgyeim és Uraim, erről beszéltem, mindannyian gyilkosok vagyunk! A másik meg is csinálta. Hát azért vannak e között különbségek, de lényegileg semmi. Az az ember, aki elítéli a másikat, az nem ismeri önmagát, nem fogadta el önmagát. Aki egyszer megismerte önmagát, elfogadta önmagát, elképesztően megbocsátó lesz a másikkal. Ha elítélem a másikat, az az önmagam ismeretének és az önmagam elfogadásának hiánya.

És a nagy probléma az: két ember találkozik, arról beszélgetnek, hogy a harmadik milyen hülye. Hát ez így van. De ne vessünk rá követ, mi magunk is ezt csináljuk. És bosszantóan nehéz nem erről beszélni, az emberi párbeszédek 99%-ában erről van szó, hogy milyen rosszak az emberek, nem tudom megváltoztatni őket... Egy embert tudok csak megváltoztatni! Csak magamat! És ha magamon változtatok, egy ember már jobb lesz, és érdekes, ezáltal már több is.

Egyet biztosan tudunk, majd ezt mindannyian megtapasztalják, hogy van valaki, aki engem elfogad, tök mindegy, hogy milyen vagyok, abszolút mindegy, elfogad. Aki engem nem akar megváltoztatni, és nem szól bele az én életembe sosem, annyira nem szól bele, hogy sokszor még azon is gondolkodom, hogy van-e? Ez pedig az Isten.

Mindig szíven üt mindenkit, amikor olyan emberrel találkozik, aki elfogadja őt. Atya Úristen, ha ez az ember engem elfogad, s mindegy, hogy milyen vagyok, teljesen mindegy, és elfogad, akkor egyáltalán nem mindegy, hogy milyen vagyok. Egyáltalán nem mindegy. Azt mondják, nem az a fordulópont az ember életében, amikor rájön arra, hogy nem az a fontos, hogy őt szeressék, hanem az, hogy ő szeressen. Amikor rádöbben arra, hogy az idő kezdete előttől végtelenül szeretik, az nagyon fontos.

Amikor már nem bírom azt, hogy be vagyok zárva, és magányos vagyok, és ordibálok, és dörömbölök a magam emelte börtön falán, akkor szeretném, ha szeretnének. Amikor lerombolom ezt a falat, és vállalom azt, hogy gyenge vagyok, védtelen vagyok, nincs bennem a védelem fala, akkor jövök rá, hogy ahhoz, hogy egyáltalán eljusson hozzám a másiknak a szeretete, nekem is nyitnom kell, nekem is szeretni kell a másikat.

A fényadás, a másik ember csodáját látni, annyit jelent, hogy mindenféle megkülönböztetés nélkül, és mindenféle viszonzásvárás nélkül, a megváltoztatni akarás legkisebb szándéka nélkül elfogadom a másikat. Itt nem energiával hatunk a másikra, semmiféle erővel nem hatunk, hanem ellenkezőleg, erről az erőről teljesen lemondunk. Lemondok minden erőről, minden megváltoztatási szándékról, magamat változtatom meg, hogy el tudjam őt fogadni, és evvel változik meg a másik.

Fényadáskor ennek a másik emberhez való hozzáállásunknak adunk külső jelet. Különböző dolgokat csinálunk, ezt fogjuk tanulni. És amikor eljut a másikhoz, hogy engem elfogad akkor is, ha ilyen, akkor is, ha olyan vagyok, nem vár tőlem semmit, nem hogy anyagi dolgokat nem vár, semmit sem vár tőlem, akkor ledobja az álarcait, ledobja a szerepeit, viselkedéseit, egyszer csak ott áll önmagában, azon csodaként, aki igazán Ő maga.

És ekkor lesz egészséges, mert a betegség az nem más, mint az egész ember-mivoltomban a hiány. És igazán mindig belülről hiányzik valami, és nem kívülről. És ha belülről hiányzik valami, az jelentkezik rajtunk betegségként. S ha ezt a hiányt egy szóval mondhatnám, hát ez bizony a szeretet. Tehát a gyógyítás eszköztelen gyógyítás, mert így is lehet mondani, fényadáskor a mindannyiunkban meglévő szeretet-hiányt tölti be az igazi szeretet.

Nem érzelmekről van szó, hanem hogy elfogadnak engem. Abban a pillanatban, amikor bármilyen szempontból a másik fölé helyezem magamat, lekanyarodok a végtelenről. Mikor elkezdem a fényadást, összeszedem magam, és bennem az van, hogy ez az ember csoda, ő számomra a legfontosabb, nem akarom megváltoztatni, el akarom fogadni - elfogadom. Nem bioenergiát adok, hanem elfogadom a másikat.

Különböző betegség-típusok esetén, nem azért, mintha számítana, hogy hova adom a fényt, hanem, mert így tudom kifejezni a törődésemet a másik iránt: odafigyeltem, elfogadtam őt. A diagnózis azt a célt szolgálja, hogy tudjam, milyen pontokra adjam a fényt, nem azt, hogy tudjam, mi a baja a másiknak. Vevő a kezem - utána adó, és nincs, ami leárnyékolja a fényt. Távolra is adhatom, oda megy, ahova én irányítom (személy szerint, ha ismerem, ha nem). Tüdőrákos kisfiúnak keresztanyján keresztül egyszer 200 ember adott fényt - meggyógyult a gyerek. Nem mindegy, hogy EGY ember szeret, vagy nagyon SOK! Lehet szeretni valakit, ha bárhol van? Persze. De azért a különbség nem semmi, ezért ha lehet, találkozzanak! Súlyos betegeknél jó, ha minden nap kapnak fényt.

Egy ember több személyre is adhat, egy személyre többen is adhatnak fényt. Amikor harmadik szemre adunk fényt, csak ketten vagyunk, ekkor máshova nem adok fényt. Más ember se adjon fényt akkor! Ha távolra adok fényt valakinek, hozzam a tudomására, hogy este 10-től küldöm, fogadhatja. Ha nem beszéltük meg, senkire se erőltessük rá! Az elfogadás önkéntes. Előfordul, hogy azt érezzük, nincs jól a másik. A szeretet az mindig önkéntes, mi nem erőltetjük a szeretetünket a másikra. A szeretet az nem erőltetés, az elfogadás, nem győzöm hangsúlyozni. Mindenkit megtisztelünk azzal, hogy fényt adunk neki.

Egyben biztosak lehettek, hogy ez nem árt, hiszen nincs olyan előjelem, ami árthatna, ugyanis nem mi hozzuk létre és irányítunk rá erőt, hanem amit mi csinálunk, azáltal ő erős lesz. Benne indulnak meg az erők. Nem mi változtatunk, hanem ő változik. Nagyon nagy a különbség! Önként és dalolva változik. Mindenkinek az ereje önmagában van, és ez sokkal nagyobb erő, mint bármelyik külső erő. A mi elfogadó magatartásunk révén mondhatnám azt, hogy erőre kap a másik, és elkezdi legyőzni saját betegségét."

.
A lap tetejére
.
Pali korai előadásaiból
.
Hátralapozás Előrelapozás
.
Honlaptérkép
.
Vissza
_