.
A CSEND MÁSIK OLDALA
.
Gondolatok a fényadásról
.
TALÁLKOZÁSAINK EMLÉKEIBŐL
.
Hátralapozás Előrelapozás
.
Engem az idők kezdete óta szeretnek
.
Részletek Biegelbauer Pál 1992-es előadásaiból

"Szó esett már a jóról és a rossz végső titkáról, most arról szeretnék beszélni, ami bennünk elementáris irányultság, a rossz elleni harcról. Amikor harcolok valami ellen, az lefoglal engem. Ezzel foglalkozom a legtöbbet. Tehát figyeljük csak meg, ugyanúgy, mint a félelem esetében, a semmi tönkreteszi azt, ami van, a rossz elleni harc, a semmivel való küzdelem teszi lehetetlenné, hogy azzal foglalkozzak, ami van. Mihelyt harcolok valami ellen, erőt fejtek ki valamivel szemben. Ez az erőkifejtés, mint minden erőalkalmazás, ellenállást vált ki, és rabjává lettem az erőkifejtésemnek. Abban a pillanatban, amikor megszüntetem az erőhatást, megszűnik az ellenhatás is.

Amikor bármilyen gyógyító tevékenység történik, akkor valamilyen erőt fejt ki a gyógyító. Ebből a szempontból a fényadás nem gyógyítás. Miért? Mert semmiféle erőt nem fejtünk ki. A gyógyítás mindig az, hogy valamilyen erőt fejtek ki, akár megfogható fizikai erőt, akár általunk jól ismert, de láthatatlan erőket, szellemi erőt, vagy bioenergiát, biológiai erőféleséget. A fényadásnál semmi ilyesmi nem történik. A fényadásnál egyszerűen csak vagyok, lemondok mindenféle erő alkalmazásáról. A fényadás ebben különbözik lényegileg és alapvetően minden más gyógyítási formától. Miért? Mert a fényadás lényege az elfogadás. Azáltal, hogy én nem teszek semmit, nem fejtek ki semmiféle erőt a másikkal szemben, lemondok arról, hogy megváltoztassam.

Minden erőkifejtés változtatásigényes, és azért történik, hogy változás történjék. Amikor én erőt fejtek ki, akkor változtatni akarok, amikor én változtatni akarok, az annyit jelent, hogy nem fogadom el úgy, ahogyan van. Annyit is jelent, ha változtatni akarok, hogy "nem szeretlek". Szeretni annyi, mint elfogadni úgy, ahogy vagy, és annak, aki vagy. Miért? És itt ez nagyon fontos lépés, csak az emberre vonatkozik, mert az ember szabad. Abban a pillanatban, amint bárki bármelyik embernek korlátozza a szabadságát, nem szereti. Szeretni annyit tesz, mint a másik szabadságát maradéktalanul tiszteletben tartani.

Igen ám, de mivel jár az, ha én tiszteletben tartom a másiknak a szabadságát? Ha én tiszteletben tartom a másik szabadságát, teljesen kiszolgáltatottá válok. Miért? Mert a másik azt tesz, amit akar, a másik ellenem is fordulhat, a másik nem azt fogja csinálni, amit én szeretnék, vagy én elgondolok, és ez engem fájdalommal tölt el! Gondoljunk mi szülők a gyermekeinkre! Amikor én a gyermekemet, a gyermekemnek a szabadságát korlátozom, miért korlátozom? Hogy megóvjam őt attól, hogy összetörje magát. A szabadságot korlátozni csak erővel lehet, erőszakkal, felülkerekedve a másikon. Ez annyit jelent, hogy nem szeretem a gyermekemet. Magamat akarom megóvni attól a fájdalomtól, amit a rám bízott a szabadságával élve megtesz. Borzasztó dolgokat mondok, de sajnos így van.

A másik szabadságát maradéktalanul tiszteletben tartani annyit jelent, hogy kiszolgáltatottja lettem a másik szabadságának, védtelenné váltam, lemondtam minden erőről, tehát erőtlenné és gyengévé váltam, és annyit jelent, hogy függővé váltam. Függővé váltam, a másik szabadságának függőjévé. Nem úgy váltam függővé, hogy ő függő helyzetbe hozott engem, hanem úgy váltam függővé, hogy maradéktalanul tiszteletben tartva a szabadságát, odaajándékoztam magamat neki.
A másik szabadságát maradéktalanul tiszteletben tartani annyit jelent, mint maradéktalanul odaajándékozni magam a másiknak. Amikor nem akarok változtatni, amikor nem akarom megváltoztatni a másikat, akkor elfogadtam, és akit elfogadtam, azt szeretem. És ez az elfogadás, ami látszólag a legpasszívabb, mert nem teszek semmit, csak vagyok - a létezés legnagyobb aktivitása.

De ahhoz, hogy én elfogadó legyek, le kell mondanom mindarról, amit megismerek, mindarról, amit a keleti ember káprázatnak nevez, mindarról, amit az előbb úgy mondtam, hogy amiben élünk, mozgunk és vagyunk. Lemondani az erőről és annak alkalmazásáról azért, mert tiszteletben tartom a szabadságodat, mert nem akarlak megváltoztatni, elfogadlak téged annak, aki vagy, és olyannak, amilyen vagy. Ekkor minden, minden lényegtelen lehullik rólunk, és ez ragyogtatja föl bennünk a lényeget. Mi történik ekkor? Ekkor valósul meg bennünk az, ami túl van mindazon, ami léthazugság, ekkor ragyog fel bennünk a valóság - a maga kiszolgáltatottságában, gyengeségében, erőtlenségében és függőségében - mert ekkor nyílunk meg maradéktalanul, és osztjuk meg önmagunkat a másikkal.

Amíg én akarok valamit és erőt fejtek ki, addig az fog történni, amit én akarok. Amikor én erőt fejtek ki, s ennek eredménye van, nem tudok mást mondani, meg is érdemlem. Meg is érdemlem!

Amikor meg merek önmagam lenni, amikor maradéktalanul merem elfogadni a másikat, akkor az fog történni, aminek történnie kell. Ha nem akarom megváltoztatni a másikat, tehát elfogadom, a másik megélheti maradéktalanul a szabadságát - ekkor történik az, aminek történnie kell. Miért történik ez? Mert nem várok tőle semmit, és amikor nincsen semmiféle elvárásom, akkor már nem az én bányabéka-perspektívájú nézőpontom szerint fog ő viselkedni, hanem azzá lesz, AKI - csodává. Minden emberi képzeletünket felülmúló csodává fog változni a másik. Azzá, aki ő igazán.

Akik vagyunk, az a létezésünk legmélyebb, lényegi zónája, amilyenek vagyunk azok a nagy-nagy ajándékok, amit fogamzásunk pillanatában kaptunk, s az a folyamatos ajándék, amit környezetünk révén kapunk, amivé ki tudjuk bontani ezeket az ajándékokat. Ezeknek az ajándékoknak a kibontása az nem a mi környezetünktől függ, hanem egyedül és kizárólagosan tőlünk. Környezetünk, amely körülvesz bennünket, tükröt tar elénk - itt vagyok, vagyok a számodra, ez vagy Te. Állandóan és állandóan tükörbe nézünk akkor is, amikor a másik embert látjuk, akkor is, amikor egy fűszálat nézünk meg, akkor is, amikor a valódi síktükörbe nézünk, vagy a napba nézünk, mindig tükörbe nézünk, ez vagy Te. És amikor elkezd nyílni a szemünk, csak a végeredményt mondom: rá fogunk döbbenni, hogy MINDEN VAGYUNK.

Van egy rendkívül nehéz kérdés, hogy mikor válunk igazán személlyé. Személlyé válásunknak egyetlen egy módja és lehetősége van, rendkívül paradox módon hangzik, amikor megnyitjuk magunkat a másik felé. Ekkor válok személlyé. Mit jelent ez? (és ez már aktív megfogalmazása annak, ami eddig passzív megfogalmazása volt az elfogadásnak.) Amikor én fényt adok, akkor nem csinálok semmit, csak vagyok. És miért történik mégis valami, s miért lehet, hogy azért nem is olyan rossz szó ez a "fényadás"? Azért, mert amikor én csak vagyok, és nem fejtek ki erőt a másikkal szemben, amikor én úgymond csak elfogadom a másikat, akkor történik a legnagyobb aktivitás.

Nem tudom másképp szavakkal kifejezni, nagyon rossz a kifejezés, az, hogy "magamon veszek erőt" ahhoz, hogy a másikat el tudjam fogadni, de amikor ezt én így fogalmazom, hogy magamon veszek erőt, az erőt önmagam felé fordítva alkalmazom, és az megint léthazugság. Miért az? Mert mindig azt hisszük, hogy önmagunk megváltoztatása az önmagunk megerőszakolása. Önmagunk megerőszakolásának eredménye egy önmaga romjain szenvedő ember, és nem igazán ember. Az erőszak, akár mások felé alkalmazom, akár önmagam felé alkalmazom, léthazugság, és csak rosszat szül.

A megváltoztathatatlan környezetem, s az eleve megváltoztathatatlan másik ember felé a megváltoztatás stratégiája az volt, hogy nem változtatom meg, hanem elfogadom. És ugyanez az önmagam megváltoztatásának is egyetlen stratégiája - az önmagam elfogadása. Tehát abban a pillanatban, amikor én elfogadom a másikat, elfogadom maradéktalanul önmagamat is, és ezzel változtatom meg magamat.

Mi is az az aktivitás, ami ekkor történik, amikor a másik szabadságát tiszteletben tartom, mert nem akarom megváltoztatni, mikor a másikat elfogadom? És itt van, amiért a fényadás mégsem rossz szó. Azért, mert ekkor történik a legtöbb, ami a létezésben történhet, az önmagam maradéktalan és fenntartás nélküli odaajándékozása a másiknak. Ekkor történik meg a csoda, hogy az, ami van, elkezd áradni. És a mi létezés-csodánk lényege az, hogy mindannyian, ha filozófiailag fogalmazom, az Abszolút Létezőre, ha a szív okosságával fogalmazom, a Mindenség Szívére vagyunk kapcsolódva. A létezés teljességét hordozzuk magunkban.

Csak erővel nem engedjük, nem engedünk neki érvényt szerezni, pedig magunkban hordozzuk a létezés teljességét - ahogyan "kedves Ágoston barátom" mondta: "Interior intimo meo", vagyis bensőségesebb az én legbebensőbb mivoltomnál. Itt hordom magamban a létezés teljességét, itt lüktet bennem, és amikor lemondtam az erőről, áradni kezd, áradni kezd az, ami áradni kezdett a teremtés pillanatában.

És mi kezdett áradni a teremtés pillanatában? A Létezés Teljessége! Mert meg akarta osztani maradéktalanul önmagát, mert ami van, az megosztásra törekszik, ez a létezés törvénye. És ami nincs, az tudjuk, hogy megoszthatatlan.

Abban a pillanatban, amikor lemondtam az erő léthazugságáról, áradni kezd az egyetlen és igaz, és valóságos erő, amit annak lehet nevezni, de a mi erőfogalmunkkal szemben a maradéktalan gyöngeség, kiszolgáltatottság, védtelenség, és a függőség. Hamvas Béla így fogalmazta: "Ez az ájult gyengeség, amely legyőz minden erőt." Ami az önmagam maradéktalan megosztása, fenntartás nélküli megosztása, ezt hívjuk szeretetnek.

A fényadást úgy is fogalmazhatnánk, hogy szeretetáradás. Ez a fény, és ez a fényadás. Erre a szókapcsolatra Csongrádon jöttem rá. Ott volt egy fényadó tanfolyam, és az emberek mentek fényt adni, és fényt kapni. S akkor fogalmazódott meg bennem, hogy emberek fölkerekednek azért, hogy szeressenek, és emberek fölkerekednek azért, hogy szeressék őket. Hát ez a fényadás.

Mikor eredményes, és mikor eredménytelen? Mindig eredményes, és az eredményességet nem a tünetek megszűnésében mérhetjük. Nem azon mérhetjük le, hogy eredményes volt-e a fényadás, hogy a beteg meggyógyult-e vagy sem, mert a betegség az út, a betegség a mi legnagyobb segítőnk. Megmutatja azt, hogy merre ne menjünk tovább! Az erő irányába ne menjünk!

Mit tesz velünk a betegség? Gyengévé tesz, kiszolgáltatottá tesz. Az élet császára, az a csupa erő, egyszer csak tehetetlenné válik. Bármely pillanatban bekövetkezhet. Értsük meg, ha betegek leszünk, gyengék lettünk, elindultunk a valódi erő irányába, és amikor fényt kapunk, úgy is mondhatnám, hogy ilyenkor ránk mosolyog az Isten - és a szeme fényében rádöbbenünk arra, hogy teljesen felesleges most már betegnek lennünk. Teljesen felesleges, kár nekem ezt az eszközt felhasználnom arra, hogy környezetemből a velem való törődést kicsikarjam, kár nekem kiabálnom, "hogy szeretném, ha szeretnének", mert minden betegség egy ilyen jajkiáltás, hiszen szeretnek!
Szeretnek, és ez a fényadás gyógyító mechanizmusa! Mert én azért lettem beteg, hogy kicsikarjam az elfogadást, a velem való törődést. Nem tudtam persze. De hát, hogyha engem elfogadnak, akkor már kár betegnek lenni!

Talán a fényadás az, amikor lehetőség van, a szabad embernek mindig csak lehetősége van, semmit sem "kell, muszáj" csinálni, hogy ráébredjek arra, engem az idők kezdete óta végtelenül szeretnek."

.
A lap tetejére
.
Pali korai előadásaiból
.
Hátralapozás Előrelapozás
.
Honlaptérkép
.
Vissza
_