.
A CSEND MÁSIK OLDALA
.
Gondolatok a fényadásról
.
TALÁLKOZÁSAINK EMLÉKEIBŐL
.
Hátralapozás Előrelapozás
.
A Ponttá levés tudását adjuk át
.
Részletek Biegelbauer Pál 1992-es előadásaiból

"Miért kezdenek gyógyulni a fényadók? Azért, mert az a pillanat, amikor én elfogadottá válok, elfogadóvá is tesz, és amikor én elfogadóvá leszek, egyben elfogadottá is válok. Betegségeink legmélyebb oka elfogadás-hiányunk és elfogadottság-hiányunk, s ez a kettő ugyanaz. Elfogadás- és elfogadottság- hiányunk mindig az erő alkalmazásának a következménye, annak a következménye, ami legfőbb értékként csillog a szocializáció értékrendjének az egén, és ez az, ami minket állandóan és állandóan körülvesz.

Ha addig nem, és azután nem, de legalább amikor fényt adok, ha nem is tudom, de legalább higgyem, hogy akkor vagyok a legtöbb, amikor merek a legkevesebb lenni. Ezért hordjuk medálként a pontot (az ábrázolhatatlant) a nyakunkon, a kezdet és a vég (alfa és omega) között feszülő pontot, a Mindent és a Semmit. Merjek lemondani arról, hogy bármit is változtassak a másikon, mert szabad vagyok, és én is akkor változom, ha elfogadott vagyok. Legalább én fogadjam el magamat, és akkor megváltozom. Hogyha magamnak követelményeket állítok, hogy ezt és ezt meg kell tennem, ilyennek és ilyennek kell lennem, érdekes módon mindig kudarcélmények érnek, de ha elfogadom magamat annak, aki vagyok és olyannak amilyen, megindul bennem a változás. Mikor elfogadom magamat, akkor a szívemben hordott Isten mosolyog rám.

Fényadásnál azért változnak, mert a másik nem tesz semmit, csak elfogad minket, mert találkozik a Mindenség Szívének szeme pillantásával. És képzeljétek el, egy olyan szempillantással találkozik a másik, akinek fényt adunk, amely szempillantásban benne van, hogy akármilyen vagy, akárki vagy, akármit csinálsz, úgy fogalak el téged, ahogy vagy. És amikor meglátom ezt a szempárt, akkor "szégyellem el magamat". És ekkor már én fogadom el magamat, és én akarom magamat megváltoztatni, és változom meg. Miért? Mert ő nem akart megváltoztatni.

Tudom, nagyon-nagyon nehéz dologról van szó, homlokegyenest ellene mond mindennek, amit hallottunk, amire szocializáltak minket, amiben élünk, mozgunk és vagyunk, de nem mondhatok mást. Tudjátok, olyan jó lenne azt mondani: kérem, a fény egy sajátos energiaforma. Ennek az energiaformának az alkalmazását így és így el lehet sajátítani, így és így adom ezt az energiát. Ha így és így alkalmazom, ez és ez történik. Ha nem, akkor biztos bennem van a hiba, vagy abban az alanyban, akinek én adom ezt az energiát.
De nem, nem az. Semmi. És ezért a minden.

Mikor annak idején a fényadó kurzuson mindannyian a belső utunkat jártuk, és az "elfogadás állomáson" voltunk, akkor elhangzott az a nagyon-nagyon kínos végkövetkeztetés, hogy akiben én csalódtam, azt nem szerettem igazán. Miért? Mert nem fogadtam el. Tudniillik, ha én valakit elfogadok, őt fogadtam el, és tehet az bármit, őt fogadtam el. Mi áll a csalódások hátterében? Az, hogy egy képet fogadok el a másikról, és hogyha ennek a képnek nem felel meg, akkor csalódtam benne.

De csalódni nagyon jó, mert mindig közelebb visz az igazsághoz, közelebb visz a valósághoz. Minden csalódás egy képrombolás, a valóságról alkotott hibás képnek a korrekciója. Nagyon jó csalódni, mert amilyen képet alkottam bármiről, bárkiről, az a kép mindig csak töredékes, és amikor összetörik, egy valóságosabb képet tudok a másikról alkotni (mert csak képet tudok alkotni), ezzel közelebb kerültem a valósághoz, a teljességhez. Minden csalódás egy-egy lépés a teljesség felé. Nyilvánvaló, hogy minden csalódás fájdalom is, de sajnos nincsen lépés, ami a teljesség felé vinne fájdalom nélkül. Úgy hogy örüljünk, ha csalódunk, de még jobban örüljünk annak, ha bennünk csalódnak, mert igazabb képet fognak rólunk kapni.

Péntek este, és tegnap is, amikor a fényadásról volt szó, egy olyan valóság-szelet, vagy valóság-megközelítés bontakozott ki előttünk, amely a legmagasabb mércét állítja elénk, a maradéktalan és fenntartás nélküli nyitást, és az önmagunkon való maradéktalan túllépést. Ez megvalósíthatatlannak tűnik, és a megvalósításához éppen a valóság ad nekünk segítséget és lehetőséget.

Miért mondom mindazt, amit már úgy is tudtok? Mert újból és újból érdemes megjárni a belső utunkat, mert van, amikor fölfedezek valamit, ami mellett százszor is elmentem, és ennek a csoda-üzenete még nem jutott el hozzám. Ami megint a minket körülvevő káprázatnak az egyik csalóka látszata, és ami teljesen természetesnek tűnik számunkra, de hogyha valóságosan közelítjük meg, kiderül, egyáltalán nem természetes.

Mi ez? Arról a csapdáról szeretnék beszélni, amely azokra vár, akik igyekeznek teljes emberi életet élni, és ahogy ez szokott lenni, hogy minél magasabbra megyek, annál nagyobbat tudok zuhanni. Tehát minél inkább próbálom úgymond csiszolni magamat, minél inkább próbálom megközelíteni azt az eszmét, amit meg akarok valósítani, annál nagyobb veszély leselkedik rám, hogy elveszek. Ez a veszély pedig az, hogy többre tartom magam a másiknál. És ez csak azokra leselkedik, akik igyekeznek teljes emberek lenni.

Miért? Mert töredékes szemüvegünkön át tényleg úgy tűnik, hogy milyen rosszak az emberek és milyen sok rosszat és mennyi gonoszat tesznek. És tényleg rosszak, és tényleg gonoszat tesznek. És ekkor nyugodtan kimondhatjuk, hogy én azért mégsem teszem ezt, tehát én jobb vagyok, mint a másik. És ebben a pillanatban zuhanok létezésünk legmélyebb pontjára, csaknem a menthetetlenség mély szintjére, mert hát, ugye aki jó, azon már nem kell jobbítani!

A tökéletesség birtoklása, hogy tökéletes legyek, számunkra csak a felé való törekvésben lehetséges, úgy hogy törekszem arra, hogy tökéletes legyek. De ez annyit is jelent, hogyha törekszem rá, akkor már birtoklom is, akkor már tökéletes is vagyok, a tökéletesség birtoklásának egyetlen módjával, a felé való törekvéssel. Ez nagyon fontos! Miért? Mert lett légyen akárki, lett légyen akármilyen, ha megindul efelé, már az is.

Biztosan emlékeztek arra, hogy számunkra az idő, mint jelenpontok egymásutánja jelenik meg. Egyetlen egy valóságos létpillanatom van, a jelen pillanatom, az "itt és most". Talán rádöbbenünk arra, hogy örök jelenben vagyunk, és az, ami az időben a jelen pillanatok egymásutánjaként jelenik meg számunkra, az maga a valódi örökkévalóság és időtlenség.
Csak jelen pillanatom van, és ez az egyetlen pillanat, amely lehetőséget ad számomra, hogy lépjek, vagy ne lépjek. Nincs több. Amit léptem, megléptem, amit tettem, megtettem, és amit nem tettem meg, nem tettem meg. Nem változtathatok rajta, mert elmúlt. A jövő pillanatai csak a reményeimben élnek, mert lehet, hogy a következő létpillanatot sem érem meg.

Mert mi van? A jelen létpillanatom - és az csoda. Minden egyes létpillanatom esély a teljességre, esély arra, hogy lépjek, törekedjek a tökéletességre. És akkor már birtoklom is a birtoklás egyetlen módjával, a felé való törekvéssel. Tehát nincsenek fokozatok a tökéletességnél. És ez a mi nagy léthazugságunk, amiben elringatjuk magunkat, és időnként rettenetesen elkeseredünk, hogy én még nem vagyok olyan tökéletes, mint a másik, vagy épp ellenkezőleg, én már tökéletesebb vagyok, mint a másik, mert én már tudom, mi a lényeg, de a másik még nem tudja. És végül is gondoljunk bele, ez az én tökéletességemnek a tudata az, ami állandóan arra vesz engem rá, hogy megváltoztassam a másikat, hogy ő is tökéletes legyen.

Mert biológiai mivoltomban valóban vannak fokozatok, lehetek erősebb, lehetek ügyesebb, lehetek egészségesebb, vagy szellemi létsíkon lehetek műveltebb, lehet jobb az adattároló memóriám, a lexikális memóriám, lehet jobb az összefüggések felismerésére való képességem, ahol vannak fokozatok, és itt lehet fejleszteni, és lehet egyre magasabb és magasabb fokra jutni, mind testileg, mind szellemileg.
Belülről lényegileg és valóságosan csak egyetlen lépésem van. Ezek a pillanatok, amikor elkezdek valóságosan élni, amikor meg merem tenni azt a kockázatos lépést, hogy legyek, amikor merek lemondani az erőről, és annak bármilyen alkalmazásáról. Azért jó, amikor fényt adunk, mert ezek azok a létpillanataink, mondhatnám azt, amivel gyakoroljuk ezeket a lépéseket.

Igen ám, de egy nagy baj van, hogy nem tudom, lesz-e következő létpillanat. Lehet, hogy most, vagy soha. Ezért kéne minden jelen pillanatomban megtenni azt a lépést, hogy törekedjem a tökéletesség felé, de pontosan ez az egy lépés, és az, hogy csak jelen pillanatom van, teszi abszolút lehetetlenné, hogy bárkit is megítéljek, és bárkit is a tökéletesség mérlegére tegyek, magamon kívül. Mert nem tudom, hogy a következő létpillanatban meg fogja-e tenni azt a lépést, vagy sem. És lehet, hogy most éppen a számomra legelfogadhatatlanabb dolgot teszi, de lehet, hogy a következő létpillanatban megteszi azt a lépést. És azáltal, hogy én megítélem őt, maradtam a partvonalon innen, mert nem tettem meg azt a lépést, hogy elfogadtam őt annak aki, és olyannak amilyen.

Amikor úgy érezzük, hogy nagyon jó, hogy megtettük ezt a lépést, és ez tényleg nagyon jó, akkor kérjétek azt, hogy törjetek össze! Egyébként minden összetörésünk, minden megtörettetésünk éppen azt szolgálja, hogy nehogy többnek érezzük magunkat a másiknál.

Minden veszteségünk, tudjuk, gazdagodásunk. Mindig közelebb kerülök a valósághoz. Minél nagyobb a veszteség fölötti fájdalmam, annál inkább kerültem a valóság közelébe. Mert tudjuk, semmi nem az enyém, minden csak nálam van. A fájdalom mértéke mutatja azt, hogy mekkora lépéskényszerbe kerültünk, mert a veszteségeink sohasem önkéntesek, ezért veszteségeink. Azt már tudjuk, mindig gazdagodunk, ha adunk, csak még azt nem tudjuk, hogy akkor is gazdagodunk-e, amikor elveszi tőlünk a gondviselés, a sors, vagy valaki más azt, ami nálunk volt.

Lassan-lassan a vége felé tart az a csoda, amit ez a három nap jelentett számunkra. Nem tudok mit mondani, mert erre nincsenek szavak. Tudjátok, hogy nem minden fényadó kurzus végén adjuk át a Szolgálat Lelkét. Most gyönyörűséges kis csapatunk van, akik még nem kapták meg. Emlékeztek azokra a pillanatokra, amikor annak idején mi megkaptuk? Pál írta egyik levelében az egyik tanítványának, Timóteusnak, hogy "éleszd föl magadban a kegyelmet, amelyet a kézrátétellel kaptál!" Mindig, amikor így, közösen összejövünk, ezt a kegyelmet élesztjük föl magunkban.

A Szolgálat Lelke nem beavatás. Annál sokkal több. Ilyenkor adunk át mindent, ami átadható, ami messze túl van az értelmi megismerésen és tudáson. Azt a kegyelmet, ami annyit jelent, hogy amikor találkozom a másik emberrel, nem kell előre gondolkodnom azon, hogy mit mondjak, vagy mit ne tegyek. Mert jön. Eljön, hogy mit kell tennem, és mit kell mondanom. És hogyha úgy érzem, hogy semmi nem jön, akkor tudom, hogy most semmit nem kell csinálnom, mert akkor teszem a legtöbbet. És akkor nem mondok semmit, mert azzal mondom a legtöbbet.
A Ponttá levés tudását adjuk át. Mindent. Mindent tovább adunk.

Most arra kérlek benneteket, hogy mindenféle gesztus nélkül kezdjük el a belső csendet. Lehet úgy belső csendben lenni, hogy az ember mozog, jár-kel, ez annyit jelent, hogy nem szólok a többihez. Most a belső utunkat fogjuk járni ebben a belső csendben... és akkor kerekedjünk föl csendben, és menjünk ki oda..."

.
A lap tetejére
.
Pali korai előadásaiból
.
Hátralapozás Előrelapozás
.
Honlaptérkép
.
Vissza
_