.
A CSEND MÁSIK OLDALA
.
Gondolatok a fényadásról
.
TALÁLKOZÁSAINK EMLÉKEIBŐL
.
Hátralapozás Előrelapozás
.
A belső út
.
Amire mindig emlékezni fogunk

Mindannyian járunk belső utat, amikor csendben vagyunk. Sokan, félreértelmezve, ezt az ego világának nevezik, összetévesztve az ÉN-ünket az ego-val, ami csak a látszat-énünk világa. A belső út figyelmen kívül hagyja az ego-t, és a belső csend sem a külső zaj, hanem ennek a látszat-világnak a hiánya. Vannak ritka kegyelmi pillanataink, amik miatt egyszer csak az ego nincs sehol, és ekkor megéljük a létezés csendjét és szentségét.
-
A belső utunk, amit, mondhatom úgy, tudatosan járunk, az mindig más és más. Teljesen mindegy, hogy hányszor járja az ember, mindig új és új csodával találkozik, és ezek a csodák, mint apró mozaikkockák, az út végén állnak össze egységes képpé. Ennek a belső útnak a sajátja az, hogy itt nincs vezető, nincs vezetett. Ezt mindenki maga járja.
-
A belső utat a belső csend közegében járjuk. Amikor az ember csendben van, amikor leülepszik benne a külső zaj, egyszer csak meghallja azt a hangot, amely mindig is szólt hozzá. Itt a belső csendben az a hang szól hozzánk, amely a szavakon túl van, és ilyenkor valamilyen belső állapotváltozás következik be, ami áthatja az egész lényünket.
-
A belső utunkon nézünk szembe mindazzal, amivel az életünkben találkozhatunk. Az élet nemcsak egy nagy ajándék, hanem egy nagy próbatétel is. Aki megszületett, az részese a létezés nagy kalandjának. Az időben visszaút soha nincs.

A szenvedés nem átadható!

Vizsgáljuk meg például azt a helyzetet, amikor először érezzük meg, hogy úgy tűnik, a létezésben egy áthághatatlan fal vesz minket körül, és a magányunkba zártan vagyunk benne. Ezt az állapotot akkor ismerjük fel, és akkor tudatosodik bennünk, amikor szenvedünk. A szenvedéssel mindig egyedül vagyunk, hiába vannak ott mások. A szenvedő ember mindig egyedül van a szenvedésével, mert nem tudja megosztani.
-
A szenvedő kiszolgáltatottságát sokszor jobban megérezzük, amikor nem mi szenvedünk, hanem mi toporgunk ott a másik szenvedésének partján. Próbálnék segíteni, de nem lehet, átvenném, de nem tudom. Inkább én szenvednék, de a szenvedés se nem átadható, se nem átvehető! A szenvedés közölhetetlen és megoszthatatlan.

Mikor fáj igazán?

Vajon milyen titok húzódik meg a szenvedés megoszthatatlansága mögött? Már csak azért is érdemes megvizsgálnunk, mert a szenvedésben felismerjük a magányt, de nem szenvedünk a magánytól, sőt, nagyon gyakran keressük a magányt, amikor szenvedünk. Talán azért, mert nem akarjuk terhelni a másikat a magunk tehetetlenségével. De a magány nem akkor fáj igazán, amikor szenvedünk, ellenkezőleg, a magány akkor fáj, amikor teli vagyunk a létezés örömével, valami gyönyörűség megérintette a szívünket, és ezt az örömöt nincs kivel megosztani.
-
Mennyivel jobb úgy nézni egy csodálatos naplementét, ha ott van a másik! A magány nem akkor fáj, amikor szenvedünk, hanem akkor fáj, amikor teli vagyunk a létezés örömével, mikor valami nagy-nagy kincsre bukkanunk. A magány azért rossz, mert ha nincs is kívül semmi kincs, időnként elérkezik hozzánk a saját végtelen kincs-mivoltunk. És igazán minden öröm, és minden nagy élmény megosztása mélyén az van, hogy a magam csodáját osszam meg a másikkal.

A hiány

Most vizsgáljuk meg a szenvedés megoszthatatlanságának a titkát abban a helyzetben, amikor a testemben ordít a fájdalom, a betegség! A betegség jól definiálható azzal, hogy az az egészség hiánya. Tehát mindig egy hiányállapot lép fel, és ez még akkor is így van, ha a fájdalmat egy látszólagos többlet okozza. Gondoljunk például a daganatos megbetegedésre!
-
Rákos sejtek mindannyiunkban naponta keletkeznek. Ez nem ügy, a szervezet felismeri, és elpusztítja. Ebben az esetben jól működik az immunrendszerünk. És mi történik akkor, amikor kontrollálatlan burjánzásnak indulnak a sejtek? Hiányzik a megfelelő működés. Ez is egy hiány következménye, a test által termelt selejt sejtek felismerésének és elpusztításának a hiánya.
-
A hiány annyit jelent, hogy nincs valami, ami kéne, hogy legyen. Ha például volt valaki az életemben, aki a mindent jelentette nekem, és most nincs, vagy azért, mert meghalt, vagy azért, mert a benne ragyogó szabadságában úgy döntött, hogy nem engem ajándékoz meg a létezésével, hanem mást. És nincs. Hiányzik. Volt az életemben és most nincs.
-
Vagy hiányozhat valami úgy, hogy soha nem is volt az életemben, de másnak van, és nekem nincs. És itt ne gondoljunk feltétlenül az irigységre, mert az irigység mélyén is az húzódik meg, ha teli is vagyunk kisebbrendűségi érzéssel, ott van az a tudás az érzés mögött, hogy nem vagyok én semmivel sem kevesebb a másiknál. Ezért érezzük igazságtalanságnak, ha a másiknak van valami, és nekem nincs.

.
A lap tetejére
.
Amire mindig emlékezni fogunk
.
Hátralapozás Előrelapozás
.
Honlaptérkép
.
Vissza
_