.
A CSEND MÁSIK OLDALA
.
Hozzászólások
.
Gondolatok a fényadásról
.
Vissza
.
21. Márta

Kedveseim, ritkán szólunk róla, pedig a derű emeli az embert igazán az égbe. Fogadjátok tiszta szívvel Hamvas Bélától kölcsönzött soraimat.

Jól emlékszem a napra, egy reggel, igen, reggel értettem meg minden sorsomban fontosat. Az ég kék, a levegő könnyű, mint egy ismeretlen üde forrás vize. Lent fürödtem a kútnál, rigó szállt el fölöttem az erdő felé, messziről kakukk szólt. Sóhajtottam, hogy a világ milyen szép tud lenni. S akkor eszméltem fel arra, hogy megértettem.
Mindent lehet hazudni, még az örömet is, egyedül a derűt nem. Mert a derű teljes álarctalanság. A derű nem lehet maszk. Túl mélyen van ahhoz, hogy az lehessen. Minden állapot a nála mélyebbnek maszkja. De a derű van a legmélyebben. S ami a legmélyebben van, az van legfelül, mélynek lenni annyi, mint egészen fent lenni, egészen a felszínen, és kinyílni tudni.
E mélységben az ember csak igazat talál, mert önmaga is igaz lett. A világ átlátszó. Elfelejtettem minden szenvedést, s ezért nincs bennem semmi zavar és nyugtalanság és homály. Ragyogni pedig annyi, mint mindent érteni. Sorsomat úgy veszem kezembe, mint a kristályt.
Ott állok a kútnál, és reám mosolyog a friss elíziumi zöld. Ha volt még homály, eloszlott, ha volt még elzártság, kinyílott, ha volt még maszk, lehullott, ha volt még burok, felszakadt. A derűs és kristályos reggelben úgy állottam ott a kútnál, mint egy isten. Az öröklét határán, belenéztem a napba, magam is, mint a nap, tündöklő kristály - és mosolyogtam. Az ilyen pillanatokban az ember mindent megért.

Szeretettel: Márta

.
A lap tetejére
.
Hozzászólások
.
Honlaptérkép
.
Vissza
_