.
A CSEND MÁSIK OLDALA
.
Hozzászólások
.
Gondolatok a fényadásról
.
Vissza
.
23. K.

Szeretett segítőim! Remélem, elfogadjátok e megszólítást, amiben benne van minden, amit érzek: Ti már egyként vagytok a szívemben. Ennek ellenére tapasztalhatjátok, néha még az ilyen kapcsolatot sem könnyű tartani. Most már tudom, mindenki számára létezik egy kinyújtott és elérthető kéz, amit csak meg kell tudni fogni - és akkor minden megváltozhat.

Tudjátok, az életem nem volt könnyű, de itt most nem panaszkodni szeretnék. A történetem, lehet, hogy számotokra mindennapos - vagy mégsem? Beszélgettünk már róla, vajon mitől vagyunk boldogok vagy boldogtalanok, mitől félünk, vagy mitől leszünk bátrak és emelkedettek? Elrendeltetés vagy szabadság? Megváltoztathatjuk-e a saját sorsunkat? A válasz keresése nem könnyű feladat, engem is sok-sok szomorúság és a repülés könnyű vágya vegyesen feszített, aztán elérkezett az életem eme szakasza.

Amiért hosszabb ideig nem jelentkeztem, annak sok oka van, de ami néhány napja történt, arról feltétlenül tudnotok kell. Úgy egy hete a sok stressz végleg levett a lábamról. Nagyon rosszra fordultak a napjaim, és olyan gyengeség fogott el, hogy sokszor szinte járni sem volt erőm. Több napig kénytelen voltam itthon maradni, és megadni magamat a sorsomnak.

Az egyik este még a szokásosnál is gyatrábban éreztem magamat, és amint ágyba bújtam rögtön elnyomott az álom. Máskor is voltak már rémes éjszakáim, de az a kínzó érzés, ami ekkor az "öntudatlan állapotomban" a hatalmába kerített, szavakkal nem nagyon írható le. Már majdnem teljesen belevesztem az örvénylő semmibe, amikor hirtelen belém villant egy éles fehérség, majd jól érthetően megszólalt egy ismeretlen hang, de csak annyit mondott - FIGYELJ!

Vártam és figyeltem, egy darabig nem történt semmi, de egyszer csak egy még sohasem hallott hangot hallottam, érthetően és tagoltan azt mondta: "a félelem csupán addig öleli át az embert, amíg ki nem lépteti magát a fénybe." Ezután a "váratlan esemény" után néhány pillanat múlva egy még szokatlanabb dolog történt. Az idő, mintha teljesen megállt volna, minden moccanatlanná vált, majd eltűnt belőlem a szorítás - és helyébe a végtelen nyugalom érzése áradt szét bennem. Mintha mindennek fölébe kerültem volna. Hogy meddig maradtam ebben az állapotban, azt nem tudom, mert teljesen magába szívott ez a nyugalom, és ismét mély álomba merültem.

Amikor hajnal felé megébredtem, az éjszakai élmény emléke azonnal a tudatomba ugrott, de ami a legmeglepőbb volt, mint ahogy az az igazi csodákban meg szokott történni, a testemet még mindig nehézkedés nélkülinek éreztem. Bevallom, ahogy felfogtam ezt az érzést, szinte a szívem is megállt, még lélegezni is elfelejtettem. Most ijedtem meg csak igazán, mert hirtelen arra gondoltam, ez nem is a valóság, még mindig álmodom, és csupán azért érzékelhető a testem ilyen könnyűnek, hogy a következő másodpercben ismét lesújtson rám a sötétség.

Mozdulatlanná dermedve feküdtem tovább az ágyban és vártam. Vártam, de nem történt semmi. Ekkor önkéntelenül eszembe jutottak azok a gondolatok, amik a beszélgetéseinkben a legmélyebben megérintettek:
- kivétel nélkül minden ember csoda,
- az őszinteség a szeretet kapuja,
- amikor elfogadom magamat, akkor a szívemben hordott Isten mosolyog majd rám,
- a fényben nincs többé félelem.

Most kezdem csak igazán megérteni, mi is történhetett az éjszaka, és milyen mélyen befészkelték magukat azok a gondolatok, amiről az előző hónapokban a félelmeim kapcsán beszélgettünk:
- a sebek nemcsak fájnak, hanem nyitottá is tesznek,
- a félelem csupán addig öleli át az embert, amíg ki nem lépteti magát a fénybe,
- a szívünkben ott van a teljesség csodája, és mindannyiunk élete kerek és egész,
- nem attól leszek boldog és emelkedett, hogy a másik odaadott-e nekem, hanem attól, hogy én vagyok odaadott, vagyis szeretek,
- ha én nem vagyok odaadott, akkor észre sem veszem, hogy szeretve vagyok.

Egy darabig még feküdtem az ágyban, és hagytam, hogy elhiggyem, ez a valóság. Most már valóban tudtam örülni a nyugalmamnak. A testemben olyan békesség és könnyűség volt, amit már régen nem éreztem... És aznap sikerült jókedvűen elindulnom a munkába.

Most reménykedem, talán túl vagyok a nehezén, és arra gondolok, az emberben sokszor különleges módon vernek gyökeret az új gondolatok. Milyen igaz, ez akkor történik meg, amikor megnyitjuk a szívünket, és szeretettel befogadjuk az ajtónkon kopogtatókat. Hálásan köszönöm Nektek, hogy az életemben talán a "pozitívabb időszak" is bekövetkezhet.

Köszönöm a sok bíztatást, a szeretetet, és kérlek, nézzétek el, ha levelem egy kicsit kuszára sikerült. Fogadjatok el engem továbbra is - úgy, ahogy vagyok! Szeretettel: K. - aki igyekszik többé már nem félni.

.
A lap tetejére
.
Hozzászólások
.
Honlaptérkép
.
Vissza
_