.
Kedves fényadó társak! Gyorsan elszaladt az elmúlt majdnem két évtized, és ha tetszik, ha nem, az idő múlása elkerülhetetlenül ránk ruházta a felnőtté válással együtt járó felelősséget. Nehéz és egyben édes teher, ami reánk maradt. Tizennyolc éve ez az út a gyászunkkal kezdődött, és mára, ha tetszik, ha nem, ezt az utat járva váltunk felnőtté. Most miénk a feladat! Az idő megállíthatatlanul pereg, és arra is kell gondolnunk, hogy egyszer nekünk is mindent át kell majd adni másoknak.
-
Ki vagyok én, hogy beszélek, írok, megyek, állok...? A bölcsesség azt mondja, semmi vagyok. A szeretet azt mondja, minden vagyok. És a mi életünk e kettő között lebeg. - Sajnálatos, hogy vannak dolgok, amikhez nem lehet eléggé felnőni!
-
Ha elfogadjátok a bíztatásunkat, nyugodt szívvel hagyatkozzatok a tapasztalataitokra, és őrizzétek meg, amit kaptunk! Szeressük magunkat, szeressük egymást és szeressünk mindenkit! Legyen bátorságunk elfogadni, amit a sors ránk ruházott! Fogadjuk el, hogy mára fel kellett nőnünk, és át kellett vállalnunk teljes egészében, ami reánk maradt!
-
Jó tanulók nincsenek, csak jó tanítók! És ha egy jó tanító átadja az életét az időtlenségnek, a tanítása itt maradhat velünk, és remélhetjük, majd a miénk is itt marad másoknak. Az idők kezdetétől a folytonosság adja a lét igazi szépségét és gyümölcsét. - Mi sem maradunk támogatás nélkül, ha felvállaljuk az életünk szépségét, és maradéktalanul elvégezzük a reánk váró feladatot.